A RÓKA ÉS A TÜNDÉR

Történt egyszer, val’hol a rengetegben

ezüst tó mellett, fenyvesek alatt,

hogy egy tündér, ki nem volt éppen jóság

a selymes pázsiton, a tó felé haladt.

A tündér nem volt nagy, csupán arasznyi,

nem is figyelt tán, ki tudja, hogy vala,

hogy elkapta ruháját egy ravaszdi

s rántá magához. A tündér jajdula

s fölröppent volna, föl magasba

tündérek útján keresve men-helyet,

de róka fogta ruhája szegélyét,

s a tündér látta: repülni nem lehet.

Igy szólt tehát: Engedjél az utamra

s egy kivánságod teljesithetem.

Nem bánom – szólt a róka –

de mint kivánom, minden úgy legyen.

Halljam a kérést – szólt újra a tündér –

ne várakoztass, ne késlekedj sokat.

S a róka mondta, vörösre pirulva:

Nagyon szeretem a szép asszonyokat.

Szeretnék egy szép nőt átölelni,

megérinteni selymes szép nyakát.

És szólt a tündér, úgy legyen hát,

ahogy kivánod, lásd hát a csodát.

Egy villanás csupán, s ahogyan kérte

a rókaszőr szép hölgy nyakán pihent.

Igaz, a róka nem érezte ezt már,

a maradéka, varjak gyomrába ment.

A tündér ment tovább a pázsiton

és kuncogott magában. Ej te róka,

tündért akartál fogni ? Az fogott,

s rosszul sült el számodra a móka.