Babits Mihály: Barackvirág
(Ez igaz tündérmese, – mindenféle varázslatokkal és rejtelmekkel.)

Volt egyszer egy király és királyné, akik mind a ketten nagyon szépek voltak. De gyermeket nem adott nekik az Isten. Ezért a király éjjel-nappal búsult és a királyné is sokat sírt és imádkozott, míg végre egy reggel arra ébredt, hogy a mennybeliek meghallgatták a könyörgését: egész biztosan érezte, hogy nemsokára egy szép kis babája lesz. Megálmodta ezt a királyné vagy csak úgy sejtette: nem tudom. Elég az hozzá, hogy mind a ketten örültek és készülődtek a nagy eseményre.

Történt pedig, hogy a királyné ebben az időben nagyon kívánós volt: amire rágondolt, azt rögtön megkívánta és azt azonnal meg is kellett neki szerezni, akármilyen nehéz és lehetetlen kívánság lett volna. Így például lakott a szomszédban egy tündér, annak a kertjében gyönyörű barackok termettek, de olyanok, hogy olyan nincs több az egész világon, ropogós, színes, illatos barackok, ízesek, gömbölyűek, húsosak, levesek, hogy aki egybe egyszer beleharapott, azt hiszi rögtön a hetedik mennyországba röpül, a barack muzsikálni kezd a foga alatt és nemcsak a szájával érzi a zamatot, hanem mindenét elönti az ízes puhaság. Ennek a baracknak mindenütt híre volt, de senkise kóstolta, mert a tündér kapujában egy kétfejű sárkány ült és emberfia be nem mehetett a kertbe, hacsak nem akart a halállal játszani, hanem a falakon keresztül jól látszottak a kihajló ágak, amint integettek, csalogattak és a gyümölcsök szinte túlvilági fényben tündököltek rajtuk, de soha egy sem esett ki az útra, mert csengő arany ágacskákon ültek és ha a szél megrázta, összeverődtek az ágak és úgy csilingelt az egész fa, mint a harangjáték. Egyszóval a királyné ennek a fának a gyümölcsét kívánta meg és kijelentette, hogy meghal, ha nem kaphat egyet.

– Ha felséges férjem szeretne engem, – szólt udvarhölgyeinek – teljesítené a kívánságomat. Így nem lesz gyermekem soha mert meghalok és a tündér fala alá temessetek, hogy legalább a földben érezzem a gyökerek ízét, amelyekből olyan tündéri fa nő, aminek ágain ilyen gyümölcs terem. – És azontúl nem akart enni és csak sóhajtozott és egészen lefogyott és ha a király szólt hozzá, nem felelt, hanem egyre csak azt hajtogatta:

– Hozz nekem egy barackot a tündér kertjéből!

Végre a király összegyűjtötte országa csikóslegényeit, kiválasztotta a legügyesebbeket és legbátrabbakat és parancsot adott, hogy vessenek pányvát a kétfejű sárkányra. A legények kidobták a röpülő hurkot, kettőt egyszerre, az egyiket az egyik, másikat a másik nyakára, két szál markos fiú húzta, szorította egy félóra hosszat és így sikerült megfojtani a tűzokádó szörnyeteget, akit golyó nem járt, akit kard nem fogott, akihez nem lehetett közel menni a tűz miatt és akit semmi más módon sem tudhattak volna elpusztítani. A tündér háztája azóta őrizetlen maradt. A király erre benyargalt a portán, megkötötte lovát egy arany póznához, mely a gádor előtt állt és fölment a fényes lépcsőkön, melyek valóságos nyári jégből voltak és minden lépésnél visszaragyogtatták a koronáját. Száz meg száz óriási szobában kereste a tündért, ragyogtak a szobák és senki sem volt sehol, se cseléd, se gazda, a király csak ment egyikből másikba a síkos padlókon és nem talált senkit, csak egy hang szállt előtte szüntelen, valami énekhang és a király ment utána, végre úgy eltévedt az arany szobákban, hogy nem tudott többet kitalálni. Ekkor kinézett az ablakon, és lám, a Hang egyszerre csak fölcsendült a csodálatos gyümölcsfák ágai közül.

– Kit keresel, király?

– Ki vagy? – kérdezte a király és fürkészte a lombok közt az éneklőt.

– Kit keresel, király? – ismételte a Hang.

– Hol vagy? – kérdezte a király – A hangodat hallom, de nem látok senkit.

– Nem is láthatsz, mert csak egy hang vagyok. Felelj, kit keresel?

– A Tündért keresem, aki ennek a háznak úrnője.

– Én vagyok az, – válaszolta a Hang, – a tündéreknek nincsen testük, csak hangjuk van. Szólj, mit kívánsz tőlem?

– Először is mondd meg, merre van itt a kijárás, mert le szeretnék menni hozzád, de sehol se találom az utat.

– Nem is találhatod, – felelte a tündér, – mert nem magadtól tévedtél el, hanem én csaltalak bele útvesztőmbe, foglyom vagy, mivel arra a vakmerőségre vetemedtél, hogy megölted hűséges szolgámat, a Sárkányt.

– Óh tündér, – kiáltott a király, – hogy juthattam volna be a kastélyodba, hogyha nem ölöm meg? Hiszen közel sem lehet menni hozzá és nem érti az emberi gondolatok nyelvét. Hallgass meg legalább te, aki értesz és olyan szavakkal gondolkozol mint én: mindent el kellett követnem, hogy tehozzád jussak.

– És ugyan miért? – kérdezte a tündér.

– Én király vagyok, amint talán tudod, és van nekem egy királyné asszonyom, szebb mint a sugarak, oly szép, hogy nincs is több oly szép a világon, talán csak a tündérek lehetnének szebbek, hogyha… hogyha testük volna. Itt vagy, oh tündér? – kérdezte, mert félt, hogy a tündér csak játszik vele és tovalebben a könnyű szellőben és ő egyedül marad a végérhetetlen magányos szobákban, a rácsos ablakok mögött, fogva a bűbájos útvesztőben

– Itt vagyok, mondd tovább! – csendült a lombok közül.

– Oh tündér, tarts engem itt fogva, ha akarod és büntess meg, ha vétettem ellened, nem félek és nem sajnálom az életemet sem. Csak egyért esedezem: küldj egyetlen szemet csodálatos barackjaid közül királyné asszonyomnak, ki naphosszat eped és édes levükre szomjazik, nem eszik, nem alszik és nem is szól hozzám. A jókedv madara elröppent házunkból, s ott cikáz a barackágak között, láthatatlan mint te, csak egy gyümölcs puha hátán akar hazaszállni. Oh meghal az én királynőm, ha meg nem enyhíted gyümölcsöd húsával, elsorvad bújában és sohasem születik meg a Gyermek, akiért százszor odaadnám utolsó csöpp vérem. Rabod vagyok örökre, egyetlen barackért!

– Jól van, – felelte a tündér, és megakadt, mintha gondolkozna, egy pillanat múlva már egy másik fa sűrűjéből zengett ki a hang: – Jól van! – látszott, hogy a tündér tűnődve röpköd ide-oda, s mintha valamennyi fának nyelve lenne, egyik azt mondja: – Jól van! – a másik rá: – de egy feltétellel… – a harmadik: – szabadon eresztelek s barackot is küldök: – a negyedik: – de én is kívánok tetőled valamit…

– Édes húsáért gyermeked húsát,
arany ágáért aranyos haját,
pirosságáért arca pirosságát!

– Mit kívánsz? – kérdezte a király elképedve.

– Legszebb gyümölcs a tied kertemből, – dalolta a tündér, – de a gyermeked enyém, nevelésre.

– Ne sirasd, ne sajnáld, hadd legyen tündér!
Játsszon a szellővel, s daloljon mint én,
olyan szép mint én, s olyan boldog szintén!

– Tündért akarsz csinálni gyermekünkből? – kiáltott a király örömmel és a Hang tovább énekelte:

– Játsszon a szellővel, mint a madárka,
lebegő élet és ágról-ágra,
legyen cselédem tündér boldogságra!

– Lebegő élet! – ismételte a király és boldog volt, hogy gyermeke boldog lesz. Egy óra múlva lován vágtatott hazafelé, sebes trappban maradtak el kétoldalt a fák és a bokrok, minden olyan volt, mint a varázslat, a nyeregkápa hálójában ragyogott az aranyos gyümölcs! A király vágtatott, megvinni a hírt a királynőnek. De amint közelebb és közelebb jutott, egyre nehezebb lett a szíve, maga se tudta, miért? A nap lemenőben volt már, vörös sugarai a Barackra estek, s olyan különös, szinte gúnyos fénnyel szóródtak vissza onnan, hogy arcát sütötték és lelkét égették. Kényszerült betakarni a gyümölcsöt, de a fény még akkor is átsütött. És a királynak eszébe jutottak a tündér szavai és különös bizalmatlanság fogta el: egyszerre úgy érezte, hogy elvesztette gyermekét már születése előtt, hogy sohasem fogja talán többet látni, ha egyszer a tündérnek adja… Csüggeteg hangulatban érkezett haza, de a királyné hallani sem akarta aggodalmait: szinte magánkívül volt a gyönyörű barack látására és gondolkodás nélkül mélyesztette hófehér fogait a puha gyümölcsbe.

– Mit tettél, szerencsétlen asszony? – kiáltott a király, – most a tündér gyermekünket fogja követelni a Barack fejében, amint fölserdül, elviszi őt tőlünk és talán örökre meg kell válnunk attól, akit annyira kívántunk – és mindez a te torkosságod miatt!

– Hallgass, önző apa, – felelt a királyné, – nem érzed-e, hogy az önzés szól belőled? Ha gyermekünk javát tekintenéd, ugrálna szíved örömödben, hogy tündérek közé jut, s talán maga is tündér lesz, de te persze jobb szeretnéd, ha melletted maradna késő vénségedig, s rakná a borogatásokat a fájós hasadra: ítéld meg magad, melyik volna nekivalóbb élet? Ne gondolj hát csupán magadra, királyom, s ne irigyeld gyermekünktől a tündérséget!

A király belátta, hogy feleségének igaza van, s elhallgatott. Nem sokára ezután megtörtént a várva várt családi esemény, s egy gyönyörű szép ki királylány jött a világra, de olyan, hogy minden országból csodájára jártak. Növelte még a csodát az a hír, – amit a királyné sietett elterjeszteni, – hogy a kislányból tündér lesz és valószínűleg tündérhez is fogják feleségül adni. A kicsike gyorsan nőtt és napról-napra szépült, úgy hogy aki látta, mind azt mondta:

– Csakugyan, ez a csöppség tündérnek született. Örülhet a szülő, akinek ilyen gyermeke van! – különösen hosszú arany haját, gömbölyű arcát és bársonyos bőrét bámulták és volt is rajtuk bámulnivaló, szinte elvarázsolták, aki rájuk nézett: az a haj olyan volt, mint a Varázsbarack arany levelei, s az arcnak a bőre, mint a Barack bőre, kereksége gyümölcs kereksége. S a királynő a Barack ízét érezte leánya csókjain. Azért is nevezték őt Barackvirágnak. Különös leány volt Barackvirág, s felséges szülei nyugtalanul tekintettek reá, mert tudták, hogy csak vendég házukban, el fog jönni a nap, amikor a Tündér magához veszi őt, s ki tudja, látják-e többet azután?

Tizenöt éves volt már Barackvirág és hintázott a kertben, míg szülei a padon üldögéltek, mikor egyszerre megszólalt a Hang a rózsabokrok között, s emlékeztette a királyt ígéretére. A király el volt készülve erre, de mégis váratlan érte, úgy hogy kiesett a pipa szájából, azért nem is felelt rögtön a tündérnek, hanem előbb lehajolt a pipáért, s még föl sem vette, mikor a királyné hirtelen éles sikoltásban tört ki, mert a hintának mind a két kötele egyszerre elszakadt, az udvaroncok és udvarhölgyek kétoldalt, ugrottak, hogy Barackvirágot elkapják, még mielőtt gyenge teste a kegyetlen kavicsokra zuhan és ekkor csodálatos dolog történt: a hinta ahelyett hogy tartó zsinórát elvesztette, levágódott volna a kavicsos útra, megfeszített kötelekkel tovább lódult az ég felé, ugyanabban a lendületben, amivel a kis apród meglóbálta, aki hintázta Barackvirágot, s most úgy nézett utána, mint a gyerek a piros luftballon után, amikor elröpült a kezéből.

Így röpült el a hinta Barackvirággal a felhők felé.

Ez késő délután volt, a király azonnal lovára ült és a tündér kastélyához nyargalt. Este lett, mire odaért, holdvilágban látszottak a nagy kert falai és messziről a kastély, zegzugos tornyival, s a királynak úgy rémlett, mintha az egyik erkélyen egy nőalak állna, nagyon hasonló Barackvirághoz, odaborulva egy karcsú oszlopra. A kisajtó nyitva volt, s semmiféle sárkány nem guggolt mögötte.

A király belépett. De abban a pillanatban, amint lába a küszöbhöz ért, egyszerre hátraszédült, úgy, hogy szinte az eszméletét is elveszítette. Többször csinálta újra ezt a próbát, de mindig ugyanaz lett belőle. Végre lóháton léptetett a ércküszöbre. Az első lépésnél leragadt a ló vaspatája, hogy alig bírta kiszabadítani, s mikor végre kiszabadította, megbokrosodva vágtatott vissza lovasával a holdas éjszakába. A király leszökött és a falon próbált átugrani, hogy bejusson a kertbe. De a fal mint egy tüzes paripa, valósággal ledobta magáról, úgy hogy visszaesett a tüskebokrok közé, melyek ott köröskörül nőttek, ugyanekkor éles csengés hangzott a kastélyból, s amint az elhallgatott, közvetlen a király feje fölött megszólalt a Láthatatlan tündér éneke:

– Menj haza, egy seb vagy, csontjaid fájnak!
Ne bánd őt, tündér ő, élete mint álmok,
Tündéren nincsen hatalma királynak!

A hang ezzel elnémult és semmi más kérdésre nem adott feleletet. Király és királyné sok időre nem látták ezután lányukat, csak ha a tündér kastélya elé kocsikázik, – melynek környéke elhagyatott volt, mert a lakosság félt a varázslatoktól, – akkor tűnt föl olykor várfalon, erkélyen a Barackvirághoz hasonló aranyhajú alak, a királynő integetett neki,

később már mindennap kijött és boldogtalan volt, ha egyszer meg nem látta azt az alakot, akiről azt hitte, hogy az ő leánya. De ki tudja, az volt-e, akinek gondolta? Ily nagy távolságból nem lehetett ezt tisztán megismerni. És ha igazán Barackvirág volt, ő sem ismerhette meg a szüleit, és nem tudhatta, hogy törődnek vele?…

E szomorúságban egyetlen vigasztalása a királyi családnak az a büszkeség volt, hogy leányuk tündér és az a megnyugvás, hogy bizonnyal boldog. Ha tudták volna az igazi sorsát, még ennyi megnyugvásuk se lett volna. A hinta egy toronyablakon röpítette be Barackvirágot, s ennek a toronynak egyáltalában nem volt lépcsője, csak madarak és tündérek mehettek föl oda, s a királylány fogoly volt a magas toronyban. Húsz öl mélységbe nézhetett le onnan és sima falakra, amiket megmászni halálos lett volna, egyetlen tág szoba volt a toronyban mennyezetes ággyal: ott lakott Barackvirág és nagy szédítő erkélyeken sétálgathatott a torony körül. Étkezéskor bő levesestálak és húsos tányérok röpültek be az ablakon maguktól, oly simán és lassan, hogy soha nem loccsant ki egyetlen csöpp leves, soha nem törött el egyetlenegy edény, leültek szépen az asztalra és várták, hogy Barackvirág megízlelje őket, de a királyleány alig mártotta édes ajkait a párolgó csészékbe, legfeljebb ha egy-egy varázsbarack röppent be néha, egyenest a fáról, ez volt tápláléka, sem evett, sem aludt, mint a kalitbazárt és magányos madár. Nappal messze nézett a szédítő erkélyeken, s nedvesre sírta a párnáját éjjel. Mult az idő.

Hetek, havak és Barackvirág nem látott egyetlenegy lelket. Néha odaült a varázstükör elé, mert volt a szobában egy különös tükör, forgatható jószág, amivel el lehetett szórakozni, ennek a tükörnek az volt a tudománya, hogy a dolgoknak nem a feléje fordult oldalát tükrözte, hanem a másikat, a túlsó oldalát, így át lehetett vele látni a falakon, s amint csavarta a tükröt a királylány, végigjárhatta szemével lassankint a tündér nagy kertjét, minden lugast, lombost, rejtekhelyet, sőt beláthatott a tornyokba, szobákba, az erkélyek mögé, elsétálhatott az egész útvesztőn – de soha sehol sem fedezett föl senkit és minden kihalt volt. Messze az utakon mozogtak néha kis eltévedt emberek, de azok is hamar megriadtak a szokatlan tájon és elmenekültek. A tükör sugara visszafordult és tovább sétált a magányos szobákban lépcsőkön föl és le, hosszú folyosókon – és így múlt az idő.

Barackvirág lassankint megunta és hetekig elő sem vette a tükröt. Sírt, megpróbált kötelet fonni ingből és ágyneműből, hogy leereszkedjen a magas toronyból, (a hintából maradt nem volt elég), de mikor már majdnem készen volt a kötél, valami láthatatlan erő kitépte kezéből és kivitte az ablakon. Barackvirág látta, hogy nincs menekülés. Ekkor megint a tükörhöz nyúlt, bánatos mozdulattal, éppen a kastély egy messze szobáját mutatta a tükör, s lám, ebben a szobában egy fiatal embert pillantott meg, aki mintha eltévedt volna, kereső szemmel nézett körül és tovább ment. Barackvirág utána vitte a tükörsugarat s látta, hogy tévelyeg a szép fiú teremről-teremre, végérhetetlen emeleteken át, s folyton visszajutva ugyanazon helyre, míg végre megáll kétségbeesetten, s ekkor a királylánynak úgy tűnt föl, mintha egyenesen az ő szemébe nézne. A dolog úgy volt, hogy megpillantotta a tükörsugarat, s abba feledkezett csodálkozva, s mikor Barackvirág tovább mozdította a tükröt, a szép fiú utánament a sugárnak. Ekkor Barackvirág arra a gondolatra jött, hogy vezesse. Hosszú oszlopos csarnokokon keresztül vitte a sugarat, teremről-teremre s függő folyosókon, míg végre az egyik függő folyosó odavezetett a toronyba, ahol Barackvirág lakott, s ment a sugár elöl, a fiú utána. Most kezdte vezetni föl, föl a lépcsőkön, de a tündér kastélya nagyon szeszélyes volt, a lépcsők mintha csak dísznek lettek volna és nem arra, hogy járjanak rajta, néhol megszakadtak és a fiúnak oszlopokba fogózva másznia kellett, ha követni akarta a sugarat, egy helyen egyáltalán hiányzott az átjárás egyik emeletről a másikra, itt a sugár kiugrott az erkélyre, és az erkélyről át lehetett kapaszkodni a felsőbb emelet ablakába, s így már a tizenkilencedik emeletig haladt föl a fiú.

A huszadik emeleten volt a királyleány.

De itt nem lehetett följutni erkélyeken. Ahova most jutott föl a kúszó, ott nem volt erkély, de még ablak sem volt, nagy, üres, sötét szoba volt a tizenkilencedik emelet, s egyetlen fény táncolt benn: a tükörsugár. Fölszállt a mennyezetre, s Barackvirág ott fenn kopogott a padlón.

– Ki vagy? – kérdezte a szép fiú a sötétben.

– Én Barackvirág, és te ki vagy? – felet a királylány.

– Én utas királyfi. Egy hangot hallottam az erdőben, amely szállást ígért és becsalt ebbe a gyönyörű kastélyba, de valami rossz tündér lehetett, mert eltévedtem itt és nem tudok kijutni többé a házából. Óh, ha te vagy a tündér, aki engem idáig csalt, könyörülj rajtam, mert minden elemózsia kifogyott a tarisznyámból, s éhen halok, ha utat nem találok.

– Én nem vagyok tündér, csak egy szegény királylány és ennek a toronynak a foglya. De mondok valamit. Van nálam hús és sütemény bőven, hogy öten is jól lakhatnánk abból. De hogyan adhatnék neked belőle?

– Itt van a kardom és a csákányom, – felelt a királyfi, – megpróbálok rést ütni a padlón.

Egy nagy asztal volt a sötét szoba közepén, arra állt. A vakolatot leütötte, a padlódeszka könnyen engedett, s nemsokára már világosság szűrődött le a mennyezeten ütött résen át a Barackvirág szobájából. A királyfi fölnyújtózott és benézett, barackvirág épp a rés fölé hajolt, s a királyfi oly szépnek találta, hogy azt mondta:

– Óh jaj, bizonyosan te vagy a tündér, aki ide csalt.

– Te bolond, hisz a tündéreknek nincs is testük. De most nesze, egyél! – és a legjobb falatokat nyújtotta neki a résen át. S mert ahol ketten vannak, ott közelebb az étvágy Barackvirág étvágya is megjött és hosszú idők után először evett jóízűen. Mikor a királyfi éhsége lecsillapult, a szabaduláson kezdtek tűnődni. A rést könnyű volt annyira tágítani, hogy Barackvirág lejöhessen, de ezt a tündér észrevette volna, s azért csal éjjel mertek a munkába fogni. De addig is bolondság lett volna együtt maradni és elárulni hogy szövetségesek, s azért elbúcsúztak egyelőre, Barackvirág eltakarta szőnyeggel a nyílást s a királyfi ment vissza, ameddig tudott, a hatodik emeletig, ahol a függő folyosó betorkollt a toronyba, mert azon alul nem vitt többé lépcső, – ment ameddig egy heverőt nem talált, ledőlt kipihenni magát és elszunnyadt. Fenn Barackvirág is ledőlt a mennyezetes ágyra. Ekkor jött el a Tündér órája.

Hiába volt minden óvatosság, a Tündér mindent látott és hallott, s először is Barackvirághoz ment. Közeledett az este és Barackvirág a szép királyfiról álmodott, aki nemsokára eljön és megszabadítja. Nem akart aludni, de a lámpát eloltotta, hogy föl ne tűnjön a világosság, a mennyezetes ágy függönye látszott a holdfényben és a félig nyitott ablak. Egyszerre csak megzörrent az ablak és mintha kicsapta volna a szél és az ágy függönyét mintha félrehúzta volna egy láthatatlan kéz. Barackvirág befelé fordult s magára húzta a takarót, szemeit lehunyta s hosszan és egyformákat lélegzett, hogy a tündér, ha ő jött be, azt higgye: aluszik. Különös szél legyezte az arcát (pedig ott künn nem mozdult levél sem) és a szive hangosan dobogott. A haját borzolta a szél s a halántékát csiklandozta, a kárpit folyton zizegett és lobogott. Barackvirág félt: úgy húzódott az ágy melegébe, mintha rejtőznék ismeretlen ellenségek elől. És mintha csak hiába rejtőznék: egyszerre, oly félelmes érzés fogta el … Egyszerre könnyű lett: mintha alig nyomná a meleg takaró, alig érezte a csipkés inge érintését testén, a vánkosét arcán. Kísérteties megkönnyülés volt ez: szinte mintha kitakarózott volna, pedig meg se mozdult. Nem védte már az ágy jó melege: künn úszott a holdban. Furcsamód meztelennek érezte magát, ahogyan még soha életében, már-már mozdulni akart, önkénytelen ijedtséggel, kapni a takarók után – de hihetetlen dolog történt vele: nem találta a kezét, hogy megmozdíthatta volna, mintha nem is lenne keze. És akkor föl akart nézni, föl akarta emelni a fejét, de a fejét se találta, a szemét se! És csodálatos módon mégis látni kezdett: látta maga magát, heverni az ágyon, mozdulatlan és egészen betakarva. De ez különös látás volt, mert a fejét is látta, a saját fejét, behunyt szemekkel, ahogy a vánkosra borult. S ím egyszerre fölnyíltak a szemek – anélkül, hogy ő akarta vagy érezte volna – s elmosolyodott az arc, oly kaján mosollyal, hogy nem ismert benne önmagára. Fölült a test az ágyon, s szembefordult az arc – a saját kaján mosolygású arca! – s ekkor úgy tűnt föl Barackvirágnak mintha a saját szája őt szembefújta volna. Érezte a szellőt, s erre hirtelen eltűnt minden, ágy, szoba, függönyök, s Barackvirág mintha az ablakon kirepült volna s a kerten keresztül mint a szappanbuborék ha elviszi a lehelet, szállt, szállt s egyszerre csak lenn feküdt heverve, mintha odaesett volna… de semmi ütést, csapódást nem érzett.

Csak fáradt fájások voltak benne, s mintha nagy kábulásból most ébredt volna föl: a furcsa könnyűségből semmi sem maradt. Lassan nyitotta szemeit, most már újra hatalmában volt a teste, de mintha egészen más test volna, mint amit megszokott: jóval nagyobb és nehezebb. Fölemelte a kezét, s a keze nagy volt, vörös színű, hólyagos és durva, mint amilyen a cselédlányoké szokott lenni, s hiányzott róla a gyűrűje (de rá se ment volna ilyen vastag ujjra). Ijedten ült föl a sáros földön, s ekkor meglátta, hogy ruha is más van rajta, nem az övé: olcsó és közönséges ruha, amilyenben parasztlányok járnak, s a lába meztelen és a talpa megkérgesedett, s úgy ül rajta a por, kemény réteg módján, mintha egész életében mezítláb járt volna. A fölülésnél zúzódások fájdalmait érezte, kék foltokat látott a testén, s minden tagja mintha formájából kiment volna. Mégis a szívében nagy öröm volt, s nem siratta régi formáját, szépségét, drága ruháit, gyűrűjét.

– Szabad vagyok, – gondolta magában, s félelem nélkül nézett a sötét és puszta tájékra, ahol egyetlen élőlény se látszott, csak néhány kísérteties jegenye meredt ez éjszakában. Mindenütt jobb, mint a tündérkastélyban! Alig tudott hinni az örömnek, hogy kijutott onnan és mehet vissza az édes szüleihez, akiktől a kegyetlen tündér elszakította.

Fölkelt és megindult a sötét éjben. A világért sem fordult volna vissza. Akármennyire félt a sötétségtől, a tündértől jobban félt. Jól tudta, hogy merre kell menni, mert emlékezett még, mely irányból hozta őt a hinta, s olykor látott is onnan az erkélyen állva hintókat érkezni (s találgatta róluk, nem szüleinek hintói-e?) széles, de járatlan, elhanyagolt út volt.

Csodálatos, de akármilyen ütődött volt is Barackvirág, mégis soha életében nem érezte ily erősnek magát. Mintha a lába ezen az éjszakán tízszeresen megizmosodott volna, vígan ment és kevés fáradtsággal, pedig soha ekkora gyalogutat nem tett. Legjobban azt bámulta hogy a mezítlábjárás nem okozott semmi kényelmetlenséget, mivelhogy azelőtt még a szobájába sem járt két lépésnyit arannyal hímzett kis papucsa nélkül. Csupán a tisztaság kedvéért áztatta meg a lábát egy tiszta forrásban, mert ha a teste megedzett is, lelkében megmaradt a régi finnyásság.

De ugyan hiába fürdette a lábát. Sárosan, lucskosan érkezett hajnal tájt az apja várához, ahol épp akkor kezdődött az élet: pásztorok kihajtották a királyi teheneket az udvarból, vízmerő lányok jöttek ki a kapun, nagy énekléssel cipelve vállukon a füles rudakról lógó dézsákat, lakájok nyitogatták a termek ablakait, kirázva a selyem portörlőket. Barackvirág sietve lépett a felvonóhídra: szinte elfeledtedte kábultságát és álmatlanságát. Alig tett azonban pár lépést, keresztbetartott lándzsával elébe állt az őr:

– Hova szaladsz, hugám? Még ha nem vigyázol, őfelségéig futsz. Az őrök nevettek, s Barackvirág csodálkozva hordozta körül a szemeit.

– Nem ismernek rám, jó katonák? Barackvirág vagyok a király leánya.

Erre kórusban tört ki a röhögés.

– Jó vicc! – mulatott egy ácsorgó apród. – Pont a királyleány.

A portás távolabb gúnyosan kitárta a kaput.

– Parancsára várok, felséges kisasszony!

A királyleány arca jéggé vált.

– Mit jelent ez? Vezessenek őfelsége elé!

Az alabárdos két kézzel támaszkodott a bárdja nyelére, hogy el ne dőljön a kacagástól.

– Jelentsék, hogy megjöttem! – ismételte Barackvirág mindig méltóságosabban. – A király nem tűri aki tiszteletlen.

– Ugyan már! – hangzott a várfalról a várnagy szava, aki kinézett a lármára. – Hisz ez bolond Zsuzsi, aki elment a tündérhez szolgálni. Kergessétek el onnan. Mindjárt jön őfelsége, hajnali vadhajtásra.

És csakugyan egyszerre fölzengtek a kürtök a tornyokban. A kapu szélesen kifordult, az agárfalka, majd kitépte megfeszült pórázát, rohanvást csörtetett ki a várudvarról a hídra. Nyomában a hajtók és agarászok jöttek, aztán a solymárok és királyi vadászmesterek, ki lovon, ki gyalog. Ez a menet, mint a mennydörgés, robogott át a visszhangzó deszkákon, s mögöttük, kicsi hézag után, lovagolt a király, grófjai kíséretében.

Amint elért a híd elejéig, Barackvirág kitépte magát az elbámészkodó őrök láncából és odaborult az apja paripája elé.

– Apám! Édesapám! Megjöttem… Én vagyok… Nem akartak hozzád ereszteni…

a király megrántotta a zabolát.

– Ki ez? – kérdezte.

– Óh, a bolond Zsuzsi, – mondta a várnagy, aki leszaladt, hogy elhárítsa a zivatart. – Egy szegény paraszt lánya a várfalusi jobbágyok közül. A szerencsétlent elkábította a pénz és ígéret: elment a tündérhez szolgálni. Úgy látszik, ott egészen elvesztette az eszét, mindig bolondos volt.

A király szelíden fordult a leányhoz. (Nagyon megváltozott a király, mióta Barackvirágot elvitte a hinta: az arca sápadt volt és szomorú, a vadászatot az orvos rendelte neki, hogy egy kicsit megforgassa a vérét.)

– Ki vagy, leányom? – kérdezte jóságosan.

– Barackvirág vagyok, – felet a királylány. – Apám sem ismer meg? – Hangjában kimondhatatlan büszkeség és szomorúság volt.

– Affektál, mint a póturás malac a garasos kötélen, – szólt az alabárdos.

– Csakugyan megzavarodott szegény, – szólt a király.

Ebben a pillanatban a királyi kíséret nyomában négylovas hintó robogott a hídra. A hintóban pedig a királyné ült: az udvari orvos neki is ajánlta, hogy mennél többször kísérje el felséges urát a vadak után.

– Mi van itt? Kérdezte a királyné, szeméhez emelve lornyettjét, amint a torlódást látta.

– Ez a leány azt állítja, hogy ő felséged leánya, Barackvirág, – felelt egy udvarhölgy, kikérdezve a körülállókat.

– Szemtelen csaló! – kiáltott a királynő, lornyettjét a leányra irányozva. – Még csak nem is hasonlít. Dobassák ki innen!

Barackvirág ekkor fölemelkedett, olyan méltósággal, hogy a poroszlók nem mertek kezet emelni rá. Úgy tűnt el, mint egy királyi őz, mely riadtságában is megtartja büszkeségét.

– Ha csak egy csöppet is hasonlítana, – mondta királynő eltűnődve, – kételkedni kezdenék, nem ő-e? A mozdulatai ugyanazok. De az alakja egész más, sőt sokkal nagyobb is, az arca is durva parasztarc, még a szeme színe is más.

Barackvirág pedig a tiszta forráshoz ment, ahol imént megmosta a lábát s lehajolt fölébe.

– Mennyire megváltozhattam, hogy még az édes szüleim se ismernek rám! – S el volt készülve, öreg arcot, kisírt szemeket, halovány szint és meghervadt alakot, talán ősz hajat látni a forrás tükrében. – Az igaz, előbb meg sem néztem magam. – De arra mégsem volt elkészülve, amit most meglátott.

Nem maga magának elváltozott mása: egy egészen idegen lány pillantott rá vissza a forrásból. Barackvirág ijedten nézett hátra: ki ez? Csontos, nagy leány volt és feketehajú (holott ő meg arany), szeme sötétbarna (az övé szürkéskék), bőre rücskös, cigány (az övé fehér, bársonyos barackbőr). Fejjel magasabb volt, s ez a fej széles, szinte négyszögletes, míg az övé édesen tojásdad. Ember így meg nem változhat, már pedig senki sem állt itt mellette és a forrás csak őt tükrözhette.

És akkor ráismert Barackvirág: ez a tündér mestersége!

De nem tudta pontosan, mi történt? És ha tudta volna, még jobban megborzadt volna.

A dolog úgy volt, hogy Barackvirág egy halott testében járt.

Ez a halott nem más volt, mint a bolond Zsuzsi, a parasztlány, aki beállt a tündérhez szolgálni, vesztére. Így jár az aki minden áron különb akar lenni másnál: kitöri a nyakát. A bolond Zsuzsi tündér akart lenni, ki akarta lesni a tündér titkait, talán azért mert olyan csúf volt szegény és azt hitte: ha tündér lesz szép lesz! Hallgatott a Hangra, mely a tündér házába hívta őt, konyhára, de persze ott a tündéri konyhában, ott sem találkozott mással, csak hangokkal. Ekkor éjjel kezdett leselkedni: bűbájos hangok, dallamok után ment, eltévedt a kastély labirintusában. A dallamok hívták, csalogatták, csodálatos átváltozásokat ígérgettek neki.

– Jer csak utánam, magasra, ne bánjad,
kívánságodért vesződni ne szánjad:
tested lesz teste a legszebb leánynak!

Így dalolt a hang és toronyról-toronyra szökkent – és Zsuzsi utána. Kapaszkodva a magas párkányon, a nagy holdas éjben, egyszer lezuhant a fal alá, hat ölnyi mélységbe. Haldokolva hallotta feje fölött a hang gúnyos kacagását. A tündér Barackvirág szobájába suhant és ott kivarázsolta Barackvirág lelkét a testéből: mert a tündérek erre is képesek. S ekkor volt hogy Barackvirág látta a saját testét heverni az ágyon: ő már kint és testtelen lebegett. A tündér pedig beszállt a Barackvirág elhagyott testébe, s a maga életével megélesztette azt, akkor aztán nevetett és ráfujt a Barackvirág meztelen és könnyű lelkére, úgy hogy az kiröpült az ablakon, keresztül a kerten, s belehullt egyenest a bolond Zsuzsi csúf halott testébe. Így teljesült, amit a tündér dala ígért a bolond Zsuzsinak:

– Tested lesz teste a legszebb leánynak!

De hát miért kellett a tündérnek a Barackvirág teste?

Mert ölelni szeretett volna egy szép királyfiút és nem volt karja és nem ölelhette. Játszani szeretett volna arany hajfürtökkel: de nem voltak ujjai, hogy játszhasson velük. Meleg csókokat szeretett volna adni, de nem volt ajka a csókolásra.

S ez a királyfi, akit a tündér ölelni és csókolni akart, éppen az az utas királyfi volt, akivel Barackvirág találkozott. Akit a tündér becsalt kastélyába s ott fogva tartott. Azért tartotta fogva, mert szerette. Látatlanul mellette lebegett, Barackvirághoz engedte jutni őt, s figyelte, hogyan tetszik neki Barackvirág? Meg volt elégedve.

– Rendben van, gondolta. – Most felöltözködöm. Belé öltözködöm.

Mert tudni kell, hogy erre szánta ő Barackvirágot: már anyját azért etette a tündérbarackból, hogy a gyermeke szép legyen. S ezért vitte el a gyermeket hintán, s tartotta házában e drága szépséget, mint egy szép ruhát, amit majd egyszer, egy ünnepre fölvesz. Mert jó meleg ruha ám az ember teste és a tündérek fáznak soká élni a test nélkül. Szomorú és rideg az a testnélküli élet. Még a halottakat is megszánja az Úristen és visszaköltözteti testükbe az utolsó napon. Irigyelte is a tündér Barackvirágot és minden testbeélőt. Sietett megtanulni egy nagybátyjától, aki varázsló volt, a testbe-varázsolás titkát. Gonosz szívének jól esett, hogy a szép Barackvirág lelkét a legcsúfabb szolgáló testébe fújhatta.

Ezeket a dolgokat persze Barackvirág szülei mind csak később tudták meg, akkor még nem is sejtették. Mégis nagy nyugtalanságot okozott nekik Barackvirág megjelenése. Percre se hitték ugyan, hogy a rút parasztleány az ő gyermekük lehet, de szavait, mozdulatait nem tudták feledni. Amíg látták, addig mindenkihez hasonlított, csak őhozzá nem, most, visszagondolva, mégis nem tehették, hogy őt ne lássák benne. Végül maga a királynéasszony hozta szóba:

– Kocsizzunk ki a tündér várához, talán meglátjuk, legalább messziről Barackvirágot.

Nem is messziről látták, sőt egész közelről: mert íme ott ült a szép királyleány egy barackfa ágán, mely kihajlott a bűvös kert falán át az útra. Persze nem az igazi királyleány volt az, hanem a tündér a királylány testében. Tele torokkal majszolta a barackot (mert először élvezte a földi ízeket), igen illetlenül lógatta a lábát (fogalma sem volt világi illemről) és rettentő hamisan énekelt hozzá (mert nem tudta még rendesen használni a torkát).

Ijedten csodálták ezt, mert Barackvirág királyi illedelemhez szokott kiskorától fogva, nem evett falánkan, s énekét mindig öröm volt hallgatni. Mégis, boldogan, hogy szabadságban látják leányukat, repesve szökkentek le a hintóról.

A kocsis és a lakáj szőnyeget tartottak a barackfa alá.

– Egy ugrás csak, lányom, ne félj! És szabad vagy. Meglátogathatod öreg szüleidet, soha többet a tündérhez vissza sem eresztünk, ha meg nem ígéri, hogy ezentúl minden héten haza enged. Egy, kettő, bátorság! Hoppsza, Barackvirág?

– De „Barackvirág” ahelyett, hogy leugrott volna a puha szőnyegre, rútul fölnevetett, s szép létére csúnya hangokat adott, mint a páva.

– Nem vagyok bolond, itt hagyni tündérségem, elmenni unalmas vén emberek közé. Fújok felségtekre és királyságtokra. Nem cseréllek ezért a barackért!

A gyümölcs csillogott az ujjai között. A király szörnyedve emelte föl öreg kezeit:

– Így bánsz velünk, apáddal, anyáddal?!

– Tündér vagyok, nincs közöm hozzátok, – zengett a kiáltás az ágak közül. – Épp jó kedvemben találtok most úgyis! – s ezzel szökkent a tündér: át akart szökkenni a falon, vissza a kertjébe, a királyfit szólította, aki búsan sétált odabenn a kertben, mert még mindig rab volt. Tudni kell, hogy a tündér nagyon el volt keseredve, mert hiába vette magára a szép Barackvirág testét: a királyfinak nem kellett az ő ölelése. Gonoszság ízét érezte a száján és szemein és egyre azt hajtotta:

– Ha olyan lennél, mint első este voltál! De most egész más vagy és biztosan csak hazudtál akkor, mert te vagy a gonosz tündér, aki idehoztál! Eressz engem haza!

A tündér idehozta őt a kertbe, s dobált neki a csodabarackból, de a királyfi meg se kóstolta: most is csak a falat nézte, amelyen sajnos nem lehetett átmászni, mert benne volt a tündér-villamosság, s ledobta, aki rálépett.

– Ugorj át: nem magas! – csúfolódott a tündér, amint most lenézett szökkenve át a belső ágra, hogy lemenjen hozzá, de valahogy elvétette a lépést (mert még ügyetlen volt az emberi testben) és egyik lába letoppant a falra. És a tündér se mentes a varázstól, ha egyszer testet ölt. A fal megrázta és elrúgta őt is: majdhogy le nem zuhant, pórul járva a saját mestersége által. Úgy ült vissza az ágra, emelve és rázva a lábát, mint a macska, ha tüskébe lépett. Nézte az ágat, amelyikre ugrani akart: nem tetszett neki, hogy olyan messze van. Sajnálta már, hogy ilyen bátran kimászott.

– Muszáj a falra lépni, – mondta, grimaszt csinálva az öreg király felé. Azzal elővette a tündér hatalmat, s kikapcsolta a varázsvillamosságot az ércfalból, hogy olyan lett megint, mint más közönséges kerítés.

– Hopp! – A tündér beszökött a kertbe! de volt ám szeme a királyfinak is: amint látta, hogy a falban már nincs varázserő, rávetette magát és kiugrott rajta. Evvel meg is szabadult a tündér hatalmából. Amint kívül a szabad földre pottyant, ott állt éppen az öreg király és királyné előtt, akik csodálkozva emelték rá síró szemeiket.

A királyfi tisztelettel köszöntötte őket, engedelmet kért illetlen megjelenéséért, s szomorúságuk okáról kérdezősködött.

– Óh, a mi egyetlen leányunk nem akar ismerni! – sóhajtottak az öregek.

– Tündér lett belőle, megtagad bennünket, szegény apját-anyját.

– Akiért annyit szenvedtünk és aggódtunk mindaketten.

– Tündér lett a lányunk, de nincs örömünk benne.

A királyfi kikérdezett mindent, s azután így beszélt:

– Biztosak vagytok, hogy akit láttatok az Barackvirág?

– Óh, biztosak! – felelte a királyné, – ámbár…

– Sajnos, nagyon is biztosak, – mondta a király is, – noha a hangja lejtése…

– Nem a régi jól nevelt leány már.

– A hangja a tündér hangjához hasonlít. Hallottam egyszer azt is az ágak közt…

– A tündért majmolja, mert tündér lett ő is.

– Figyeljetek rám, – mondta a királyfi. – Esküdni mernék, hogy nem Barackvirág ez. Én is ismerem Barackvirágot, én is láttam egyszer. Ez itt nem lehet ő. Van valaki, aki varázslatos módon hasonlít hozzá vagy fölvette az alakját és úgy játszik velünk.

Elgondolkozott, s aztán így folytatta:

– Én megkeresem Barackvirágot és megtalálom, ha addig élek is. Erdőn és mezőn bolyongok érte, míg nyomát nem lelem. Átkelek, ha kell az Óperencián, elmegyek a világ végére. Bízzák rám felségtek. Megismerem én őt ezer között is, meglátom a léptét a homokban. Ha száz esztendeig kéne is bujdosnom, elérem. A tündérnek nincs hatalma a falain kívül.

– Óh fiam – mondta a király szomorúan. – A tündér az én saját kertemből vitte el Barackvirágot a hintán.

– Mivelhogy neki ígérték felségtek: az ígéret erejével vitte. De én nem ígértem a tündérnek semmit: és Barackvirág se!

– Fiam, – szólt a király, – jól van, elmegyünk megkeresni Barackvirágot és ha megtalálod, tied lesz ő és fele országom. De most jer velem, töltsd nálam az éjt, mely már sebesen közeledik. Ülj föl a hintóba. Kastélyom legszebb szobájában fogsz aludni az éjjel.

Ki gondolta volna azon az éjszakán, hogy akit oly buzgón kívántak keresni: az igazi Barackvirág, ott alszik velük egy fedél alatt, ismeretlenül, apja kastélyában? Pedig mégis úgy volt. Szegény egész nap kóborgott az erdőn, s estére újra a palota elé hajtotta bús szive, nézte a magas ablakokat, amik mögött gyerekkorát és virág éveit töltötte. Keservesen sírt, a felvonóhíd korlátjához dőlve, látta, amint elsötétedett a nap, s közönyös pompában elhagyta a világot, az ablakok sorba kigyulladtak… most az apja és anyja szobája… most a vendégszoba… csak az ő régi szobácskája maradt sötét.

Nem bírta tovább: leküzdhetetlen érzés ébredt benne, ott lenni újra szülei házában, ha csak az utolsó cseléd helyében is! Bezörgetett a portás ablakán és a várnagyhoz vezettette magát.

– Cseléd akarok lenni az udvarnál, – mondta. – mindenféle munkát vállalok: mosogatom az edényeket.

A várnagy előbb el akarta kergetni: mert micsoda tolakodás volt ez a bolond Zsuzsitól?” pláne a reggeli szemtelenség után, mikor a király leányának adta ki magát, de a várnagynéban fölébredt a könyörület:

– Eléggé megverte már szegényt az Isten, hogy elvette az eszét. Tedd meg, amit kér, ha megteheted.

– Előbb jelentenem kell őfelségének.

– Jelentsd azonnal. A fenséges úrék most érkeztek haza.

– Igen, igen, – szólt a felséges úr. – Fogadjátok föl a szegény leányt. Ő nem tehet róla, hogy az elméje megzavarodott. Irgalmas akarok lenni mindenkihez.

Másnap reggel beküldték Barackvirágot a vendég királyfihoz, hogy mosdóvizet vigyen neki. Szépen kopogtatott és benyitott. A királyfi már fölöltözve állt az asztalnál, s Barackvirág azonnal megismerte az ő lovagját és szabadítóját.

– Jézusom! – kiáltott, mert hirtelen meglepetésében úgy összerezzent, hogy a mosdótál kiesett a kezéből és darabokra tört.

A kiráfyfi odafordult a csörömpölésre.

– Miért ijedsz meg tőlem, jó leány? – kérdezte kegyelmesen.

– Nem tudom… felséges úrfi, – felelte a leány, mert nem akarta elárulni magát. (Elhinné-e a királyfi, hogy ő Barackvirág?)

De a felséges úrfi figyelni kezdett rá. Valamit látott a mozdulataiban, ami fölkeltette a kíváncsiságát. Kifizette helyette a kárt és kikísérte, hogy ne büntessék meg, hanem rendeljék egészen az ő szolgálatára. Ettől kezdve Barackvirág kefélte a királyfi ruháit, ő takarította a szobáját, tisztította a cipőjét. Kedves volt ez a változás a szegény leánynak. A királyfi jóságosan bánt vele, s Barackvirág örömmel szolgálta. Örült annak is, hogy nem kell a többi cselédek közt dolgozni a konyhán. Nem mondhatni épp, hogy bántották volna, de sokat csúfolódtak vele, amiért egyszer királylánynak mondta magát és bizony szomorú volt, tűrni azoknak a szeszélyét, akik egykor az ő parancsait lesték. Ő volt a legkisebb. Apját vagy anyját alig láthatta néha messziről: azok nem érintkeztek az ilyen apróbb cselédséggel, neki csak a várnagy parancsolt.

A királyfi eredetileg úgy szándékozta, hogy útra kel, mihelyt kipihente magát, megkeresni az elveszettnek hitt királyleányt, de valami most visszatartotta.

– Nem megyek még, – mondta a királynak. – Először itt fogok kutatni a kastély körül.

És napról-napra jobban figyelte a leányt, akármilyen csúnya volt is szegény, különös vonzódást érzett iránta. Szép mozdulatai meghazudtolták csúnyaságát, s testének egy-egy fordulatánál minduntalan Barackvirág jutott eszébe, maga sem értette, hogyan? Volt ebben valami titokzatos. Sokszor szinte meglepett csalódással látta meg a durva, himlőhelyes arcot: mert egy pillanatig Barackvirágot remélte látni. A hangját is szerette hallani, de a leány félénk volt és szótlan.

– Hova valósi vagy? Ki az apád-anyád? – kérdezte a királyfi.

A leány elmondta amit tudott a bolond Zsuzsáról. A királyfi lehunyta szemét, úgy hallgatta, nem ügyelt a szavakra csak a hanglejtésre, s Barackvirágot vélte hallani.

– Hol szolgáltál előbb?

– Óh… a tündérnél! – akadt meg a leány, s ez a felelet még jobban meglepte a királyfit. Most már a szavakra kezdett ügyelni, faggatta a leányt, de az szűkszavú volt, hebegett és a végén ellentmondásokba keveredett, mert nem tudott hazudni, nem volt elkészülve a kérdésekre és minduntalan elfelejtette azt, amit előbb mondott. Végre a királyfi komolyan elővette:

– Ne titkolj előttem semmit, Zsuzsika,… vagy akárhogyan hívnak. Mondd meg őszintén, ki vagy és mi esett veled a tündérnél? Mondd az igazságot.

De erre Barackvirág, ahelyett hogy tovább beszélt volna, keservesen sírva fakadt.

A királyfi még aznap megkérdezte az öreg királytól:

– Felséges uram, rám itt egy Zsuzsi nevű lány takarít, aki azt állítja, hogy a tündérnél szolgált azelőtt. Tud erről felséged?

– Tudok, – szólt a király. – Csakugyan a tündérnél szolgált, sőt ez a szolgálat annyira megzavarta az eszét, hogy mikor eljött onnan, őrület szállta meg. Azt képzelte, hogy ő Barackvirág a leányom. Megsajnáltam szegényt, idevettem a kastélyba cselédnek.

– Felséges uram, – felelt a királyfi, – mondjon fenséged nekem valami oly dolgot, amiről nem tudhat fenségeden kívül senki más, csak a lánya, Barackvirág. Bizonyosan van ezer ily apróság, aminők szülő és gyermek közt előadódnak a kicsi korban és később is, – kedves tréfaságok, amikre más nem emlékezhetik. Ami ilyesmit tud fenséged, mondja el és én ígérem, hogy még ma idehozom Barackvirágot.

– Halljad hát, fiam, – válaszolt a király, – mondok neked valami oly dolgot, amit más nem tudhat, csak mi ketten a feleségemmel és Barackvirág. Mikor még egészen kislány volt, reggel a felébredés után, órákig szokott az ágyban hancúrozni. Vánkosokkal dobálózott akkor, s valóságos csatákat rendezett ellenünk, vén szülői ellen. És minden vánkosnak nevet adott. Volt pedig egy különösen kedves vánkosa, pici csipkés párna…

A király becsöngette a főkomornát, s elhozatta vele a kis fodros vánkost, hogy megmutassa a királyfinak.

– Azt a nevet amit ennek a párnának adott Barackvirág kisleány korában: senki sem tudja, mint mi hárman. Mondjak egyebet is?

– Köszönöm felséges úr, ennyi elég, – felelt a királyfi. – Még ma estére felséged színe elé vezetem Barackvirágot.

Izgatott várakozásban telt el a délután. Este felé a király és királyné együtt ültek a palota teraszán, mikor újból megjelent a királyfi, kezénél vezetve – a bolond Zsuzsit.

A szegény leány szeme ki volt sírva, s mikor meglátta apját és anyját, leborult a földre, s csókolni kezdte kezeiket.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte a király.

– Ez annyit jelent, – felelt a királyfi, – hogy megtaláltam felséged leányát, Barackvirágot, akit a gonosz tündér egy konyhaszolgáló testébe varázsolt, de nem vehette el jóságos szívét, édes mozgását és királyi emlékezését. Igen, felséges úr, ez a leány nem bolond Zsuzsi, akinek látszik, hanem valóban Barackvirág, akinek mondta magát.

De a királyban harag gyulladt e szavakra, mert azt hitte, hogy gúnyolódnak vele és a királyné elsápadt a méltatlanságtól.

– Ki meri mondani, hogy ez a közönséges konyhaszolgáló az én leányom?

– Bebizonyítom, – szólt a királyfi és megkérdezte a leányt, hogyan nevezte el gyermekkorában a csipkés kispárnát?

– Juci volt a neve, – felet Barackvirág, s bizakodóan vetette föl szemét, mosolyogva a könnyei közül.

– Itt varázslat van, – mondta a király. – Óvatosság az első, édes fiam. Nem szabad elhamarkodni semmit. A tündér talán a bolond Zsuzsit akarja lányunk helyébe csempészni…

A szegény Barackvirág zokogásra fakadt, a királyné azonban új haraggal támadt az idegen királyfira:

– Te sem vagy jószerzet! Te is bizonyosan a tündér embere vagy. Onnan jöttél, abból az istenverte házból. Nem jön onnan semmi jó. Ki tudja, mifajta személy ez, akit nem átalltál idehozni, hogy betold miközénk, s utána furakodjál fele országunkba! Nem történhetne ez, ha az én uram nem lenne olyan áldott jó pipogya ember. De én nem tűröm el amit ő eltűr, hallod-e? Nekem nincsen vajból a szívem. Én azt mondom: pusztulj el innen, hallod-e ? vidd magaddal ezt a kis rongyot is, ezt az utolsó teremtést, akit ide mertél hozni felséges színünk elé, hogy többet meg ne lássam soha, mert máskülönben megbánhatod, hallod-e?

Képzelhetni, mit érzett ilyen szavakra szegény Barackvirág: azt hitte, hogy a szíve is megreped keservében. A királyfi azonban méltóságosan így szólt:

– Felséges asszonyom, nekem nem kell se kincs, se arany, se fele ország: Barackvirágot én őérte magáért szeretem. Nem a szemét szeretem, nem az arca színét, nem sugár alakját, mert, ha csak ezeket szerettem volna, akkor szeretném a tündért is, aki ezeket magára vette. De jól érzem, hogy Barackvirág nem szem, arc és termet, hanem valami más, ami láthatatlan. Ezt a láthatatlan Barackvirágot szeretem én, s ő kell nekem, még a rútság és szegénység öltözetében is. És ha felségtek nem akarják őt édes gyermeküknek ismerni többé: elviszem magammal, bemutatom édes szüleimnek, mert szegényen is ő lesz feleségem!

Így szólt, s Barackvirágot karjaiba fogva, leszállt a lépcsőkön.

– Mégis, – mondta a király megindulva, – hátha ő volt… Utánuk kellene küldeni…

– Ne lássam őket többet! – felelt a királyné. – Egy ilyen utolsó parasztlányt, sohasem fogok lányomnak vallani… még ha ő volna is!

A királyfi pedig vitte Barackvirágot az ő apjának birodalma felé. Egymáshoz simultak a kocsiban, mint egy szerelmespár és a szerelmespárok boldogok szoktak lenni, – de ők mégsem voltak boldogok. Barackvirág folyton csak apjára és anyjára gondolt, akik oly kegyetlenül űzték el maguktól és a könnyek nem apadtak szemeiből. Szomorú volt a fiatal herceg is, mert mégis csak sajnálta Barackvirág szép szemét, édes arcát és sugár termetét, sajnálta bőrének barackos finomságát, formájának édes gömbölyűségét, s valósággal elfacsarodott a szíve, ha ránézett és látta durva rücskeit, paraszt lábát-kezét és formátlanságát. Ilyenkor a szemét is lehunyta, de hiába, mert a sötétségben is érezte, hogy nem a régi Barackvirág sima arcát csókolgatja többé. Arra is aggódással gondolt, vajon büszke, királyi szülei szívesen látják-e menyükül ezt a póri ruhába öltözött csúnya, szegény és szomorú leányt?

Ez a félelem keserves módon vált valósággá. Este érkeztek meg, s még azon az éjjelen, zivataros időben mentek tovább a vad erdőség közt. A királyfi apja és anyja hallani sem akartak fiuknak házasságáról és megátkozták őt, ha tovább is gondol arra, hogy feleségül vegye a csúf parasztleányt. (Eredetileg Barackvirágot szánták neki, s mióta Barackvirág eltűnt s tündérré lett, egy császár leányát szemelték ki.) Nem tudták megérteni fiuk választását, nem tudták elhinni a csodás történetet, ahogy magyarázta. Kemény szavakat mondtak a fiatal hercegnek, aki nem maradt adós a válasszal, mert Barackvirágot mégis mindennél jobban szerette.

És az lett a vége, hogy a haragos apa kitagadta vagyonából és királyságából az engedetlen fiút, aki ragaszkodott menyasszonyához.

A fiatal pár egy erdei házban húzta meg magát, messze minden régi és kedves helyétől, nagy, zord sziklák között, ahová a sas madár is fáradtan ér föl, mogorva fák alatt, melyek közé ritkán néz be a nap. A kitagadott herceg semmiféle foglalkozáshoz nem értett, csak a vadászathoz, amit mulatságból űzött régebben királyi atyjával. Hanem ez csak nehéz élelmet adhatott, mert az igazi dús vadas erdőkbe, ahol apja és apósa vadásztak, a királyfi büszkeségből nem akart belépni, itt pedig szűkösen találhatott jobb húsú vadakat, vagy nagy életveszedelem között hajszolhatta az agyaras vaddisznót és óriás bölényt. Barackvirág sokat sírt és féltette férjét, elképzelve széttépett testét véresen, rettenetes vadak körmei közt, míg várta a hitvány vacsorával. A szűkösködéshez sem voltak hozzáedzve, egyikük se, s bizony rosszul esett, akárhogy tagadták a gyenge táplálék, a sanyarú munka – selyem helyett a daróc-érintés. Sóhajtva gondoltak titokban az apai házra, hol régi szép korban minden kényelem ingyen várta őket.

De legszomorúbb volt, amikor Barackvirág rajtakapta, hogy a királyfi nézi őt… Olyan különös szemekkel nézte őt! S Barackvirágnak el kellett fordulni, mert szégyellte kancsal szemét, rücskös arcát… És égette őt a szép királyfi szeme. Égette őt a szomorú tekintet, amely az ellopott szépséget gyászolta.

– Mit találhat bennem, ami tetszhet neki? – kérdezte magában. – Nem vagyok hozzávaló, – mondta szomorúan. – Csúf parasztlány vagyok. Jobb volna neki bizonyosan a szép császárleány.

És iparkodott leolvasni a férje arcából a gondolatát. Ez az arc mindig jóságos és mindig szomorú volt. – Elbujdosom, – gondolta Barackvirág, – ha ennek a szomorúságnak én vagyok az oka. Elbujdosom, s talán velem elhagyja őt a szomorúság is.

– Szeret-e még engem? – kérdezte máskor, s a tükör elé állt. Úgy találta, hogy napról-napra csúnyább és öregszik. – Ez nem én vagyok, – vigasztalta magát, férje szavaival: – Az igazi Barackvirág láthatatlan! – Igen, ő a láthatatlan Barackvirág volt. Csakhogy közte és az ura között mindig ott volt a bolond Zsuzsi, a himlőhelyes Zsuzsi: nagyon is látható!

– Ha engem akar ölelni: őt kell ölelnie! Ha engem akar csókolni: őt kell csókolnia! Ha engem szeret: őt kell szeretnie! s ki szerethetné őt? Bizonnyal és magam gyűlölöm legjobban.

S elborzadt már csak elgondolva is, hogy ebben a gyűlölt testben kell járnia. Néha ütni, tépni szerette volna a bolond Zsuzsit, elpusztítani, hogy csak a „láthatatlan Barackvirág” maradjon.

– Ne csókolj: utálom! – mondta a férjének, mikor az a haját akarta csókolni. Utálta az arcát, utálta a kezét. – Utáld te is! – mondta

– Jaj, régi arany hajad, régi fényes szemed, régi sima bőröd! – felelt a királyfi, s lehunyta a szemét. Később már csak a sötétben szoktak együtt lenni, s ha a királyfi olyankor megcsókolta nejét, különös mozdulattal kapta néha vissza durva bőréről az ajkát, mint valaki, aki szép álomból ébred, keserves valóságra.

– Ne is csókolj többet! – mondta Barackvirág.

Így ültek megint együtt a sötétben egy viharos estén, kinn csapkodott a zápor a fák között, rázta a szél a rozzant ablakokat. Barackvirág és a királyfi nagyon érezték, hogy magányosak és boldogtalanok. Barackvirág a szüleire gondolt és a szive összeszorult.

– Óh, hogy örültek ők, mikor megszülettem, – sokszor mesélték ezt! Boldogok voltak, mert meghallgatta az Isten régi kérésüket, s gyermeket adott nekik öreg napjaikra. S bizonyosan ők is szerencsétlenek most, hogy elveszítettek! Óh, ha nekem adna az Isten gyermeket! Mennyire szeretném! Hogyan vigyáznék rá! Sohasem ereszteném el magamtól. És akkor tán elfelejtenék mindent… mindent, ami most bánt… a szüleimet, akik kitagadtak… a szegénységünket… ami miattam van… s talán elfelejteném ezt is … ezt az átkot… ezt a csúfságot… aki én vagyok… a bolond Zsuzsit is! ha gyermekem lenne.

– Szólj! Szólj! – mondta aztán, mikor látta, hogy férje szótlan marad, – szeretnéd-e te is? Hiszen tudom, hogy királyi fajtádnak utód kell, aki feltámassza régi dicsőségét, s minden férfi szive utódért sóvárog!

– Én nem kívánom, – szólott a királyfi.

S olyan szomorú volt akkor a hangja, hogy Barackvirág szívverése elállt.

– Miért nem? – kérdezte már, s egyszerre torkán akadt a szó, mert érezte, hogy keserű válasz jöhet erre, s szinte előre tudta ezt a választ, anélkül, hogy a királyfi kimondta volna, mert a királyfi csak egy csókkal felelt, mintha megbánta volna, hogy ezt szóba hozta, – de ez a csók, ez az érintés megint eszébe juttatta Barackvirágnak durva bőrét, himlőhelyes arcát és szinte beleégette arcába, mint egy új és legborzalmasabb himlősebet, azt a kimondhatatlan feleletet:

– Mert a „bolond Zsuzsi”-hoz hasonlítana.

Az eső elállt és a királyfi kiment az erdőbe éjszakai lesre. Ekkor Barackvirág is magára kapta a köpenyét, s kiosont az éjjeli sötétbe. A csúszós avaron és sáron át egy sziklához kapaszkodott, amely a legmagasabb volt az egész környéken: félelmes mélység tátongott alatta. Barackvirág úgy érezte: hogy egy rettenetes súlyt cipel föl erre a sziklára, élete utált terhét, amely tönkreteszi nemcsak az ő boldogságát, hanem az uráét is: a bolond Zsuzsi gyűlöletes testét…

– Nem az enyém, nem az én testem ez! Ki parancsolhatja, hogy tovább viseljem? Nem, nem! meg fogok tőle szabadulni! És megszabadítom a kedvesemet, aki boldogtalan abban a tudatban, hogy királyi véréből csak ezt az utálatos arcot viselő utódok származhatnak. Talán ha én nem leszek már, akad más, szép és királyi lány, aki éppúgy fogja őt szeretni mint én, s megajándékozza olyan gyermekekkel, akik miatt nem kell szégyenkeznie. Kibékül akkor felséges apjával is, s elfoglalja méltó helyét, és a királyi trónt, melyet miattam veszített el. Engem pedig megsajnál az Isten és fölvisz szenteinek sorába. S haragos szüleim, ha hallják szomorú történetem, talán elhiszik majd, hogy a lányuk voltam és megbánják amit velem tettek…

Így szólt a királylány és leugrott a magas szikláról a tátongó mélységbe. De az Isten nem vette föl őt még a mennyországba, mert még több megpróbáltatásnak kellett rá várni. Az Isten haragszik azokra, akik maguk vetnek véget életüknek, s ha megkönyörült is Barackvirágon, ki oly sokat szenvedett, s tulajdonképpen nem is a maga testétől, hanem a bolond Zsuzsiétól akart menekülni: mégis úgy határozott a jó Isten, hogy (amint azt az öngyilkosok büntetése tartja) Barackvirág lelke is ott lebegjen egy ideig a test fölött, amelyet bűnösen szétroncsolt.

Így a nagy és rettenetes sziklahasadék fenekén lengett és fázott egész nap a szegény királylány mezítelen lelke, óriás szál fenyőfák néztek le rá a csúcsról, ott keringett károgó fekete hollók és varjak köz, olyan elhagyott, veszedelmes tájon, hol még a rablók is féltek sátort ütni. És folyton látnia kellett maga alatt a borzasztóan szétzúzott és összeütött testet, melyet aládobott a szikláról: s bánkódnia rajta, mert ha csúf és közönséges volt is a bolond Zsuzsi teste, azért mégis az Isten teremtése volt és embernek nem lett volna szabad elpusztítania.

A szerencsétlen királyfi pedig, amikor nem találta otthon a feleségét, elindult az erdők, völgyek és sziklák közt és addig kóborolt, míg eléje tárult az iszonyú látvány. Nem borult ő sírva a szétroncsolt testre, hogy legalább a halottat csókolja, mint ahogy azok szokták tenni, akiknek valaki nagyon kedvesük veszett el. Ez a test nem volt az ő kedveséé, s ő elfordult attól és a levegőbe kiáltozta a Barackvirág nevét, mintha tudná, hogy Barackvirág közel van és hallja.

– Barackvirág! én Barackvirágom! – kiáltotta az erdőségek közé, és a sziklai visszhang visszakiáltotta, de Barackvirág nem felehetett neki, mert nem volt már szája, s nem értette a tündér mesterségét, aki földi ajkak nélkül is tudott hangot adni. A királyfi vállára vette íját és tegezét, s vissza se nézve a szomorú testre, vissza se térve erdei házába, elindult a nagy hegyeken keresztül. Barackvirág utána repült volna, de nem tudott, mert neki a bolond Zsuzsi teste körül kellett lengenie.

A királyfi pedig ment, ment a járatlan utakon és meg sem állt, míg a tündér kertjéig nem ért le. Nagy bámulatára a tündérkert kapuja tárva volt, a küszöb sem lökte vissza lábát, s ő akadálytalanul mehetett át az aranykavicsokkal rakott úton, s a nyári jégből készült lépcsőkön. Sokáig bolyongott a fényes termek és folyosók magányos útvesztőjében, míg egy helyen elé jött a tündér, a Barackvirág régi, gyönyörű testébe öltözve. De a királyfi szíve összeszorult, amint meglátta. Mintha a halott Barackvirág szelleme lett volna, mert csakugyan inkább hasonlított kísértethez, mint eleven élethez.

– Jaj, Barackvirág, te vagy talán? Barackvirág, én édes halottam!

– A tündér ugyanis sápadt volt és sovány, mint a halottak és csak úgy tengeni-lengeni látszott a világon. – Az ajkad vértelen és a szemed ijesztően villog.

– Óh, én vagyok Barackvirág! – kiáltott a tündér. – Jer, szép királyfi, hadd égesselek el csókjaimmal, hadd öleljelek halálra.

De a királyfi visszahúzódott a mohó ajkaktól.

– Te nem vagy Barackvirág, – mondta.

A tündér keserűen és önmagán csúfolódva mosolygott.

– Nem, én nem vagyok Barackvirág, én csak egy szegény tündér vagyok. Egy szegény tündér, aki emberhúsba öltözködött. Hoztál nekem enni, szép királyfi?

– Enni? – kérdezte a királyfi bámulva.

– Óh, enni! – folytatta szomorúan a tündér. – Hazudtam az imént, nem csókodra vágyom már és minden csókodnál többet érne egy kis hulladék királyi apád asztaláról. Szegény éhező tündér vagyok. Miért jöttél, ha nem azért, hogy nekem enni hozz? Miért jöttél hozzám?

– Azért, hogy megöljelek, – mondta a királyfi kissé szégyenkezve és leeresztette karját, melyben a kardja volt.

– Óh, ölj meg, ölj meg! – sikoltott a tündér, – mert szomorú a test nélkül élni, de még sokkal irtózatosabb a testben élni. Mióta földi testet vettem, eljöttek hozzám a test szenvedései: az éhség, szomjúság, fázások, fájások – és az emberek messze elkerülnek és nem jön hozzám senki, hogy főzzön rám vagy élelmet hozzon, mert még mindig az ártalmas tündért látják bennem. De eljön a jég és leveri gyümölcsfáimat és eljön a hideg és rossz idő és eljön a betegség és szomorúság, mert azt mondják, hogy akinek földi húsból van a teste, ahhoz szabad az ő bejárásuk. Ölj meg, ölj meg, szép királyfi!

De a királyfi hátra lépett és azt mondta:

– Bánjon veled az Isten az ő irgalma szerint!

És ment vissza amerről érkezett, hogy még egyszer búcsút mondjon erdei házának, s édes és szomorú emlékeinek. A tündér zokogott, de hirtelen fölemelte fejét, fölugrott ő is és futni kezdett, mint egy eszelős, a szép fiú után.

Nem első eset volt ez már, hogy a tündér kiment a házából, de eddig mindig hamar vissza is tért megint… Ha élelemért ment, az emberek közé, kővel dobálták meg és gyalázó szavakat kiáltoztak feléje, hogy ijedten menekült vissza birodalmában ha pedig az erdő felé bátorkodott, s talán megelégedett volna az erdei fák makkjával és gyökereivel, akkor a félelmes vadak ijesztették, tüske tépte kényes lábbőrét, ágak karcolták és zivatarok kergették vissza. De most félelem nélkül futott a vadonba a királyfi után, s nem törődött az éles ágakkal és hegyes tüskékkel, észre sem vette, hogy vérzik a lába, s selyemruháját széttépte egy cserje. Mit akart? Talán azt remélte, hogy a királyfi segít rajta, s enni ad neki, ha hazáig követi őt? Vagy talán őrület fogta el, s halálát kereste? A mese erre nem tud felelni. Már a nap lehajlott a hegyek mögé, véres izzadással, a fák árnyékai arcra estek, a szél fáradtan pihegett és elült, a világosság egészen ellanyhult: de az őrült tündér még mindig futott az elkeseredett királyfi után.

Végre ő is lankadt. Hol volt a királyfi? Nem látta őt sehol. Elmaradt valahol a bokros sűrűségben, egy nagy sziklahasadék állta el az útját, mely alatt zúgó és sebes patak folyt. Merre forduljon most? A fák sötét tömegei félelmesen nézték tanácstalanságát.

– Királyfi! Szép királyfi! – kezdett kiáltani, de nem felelt senki. Megindult, de hová? Hol haza akart menni, hol pedig a királyfit keresni. Maga sem tudta, mit akar. Végül már semmit sem akart, csak menni, csak menni! Ment előre, hátra, jobbra és balra, ahogy rést talált a sűrűségben. Mindegy volt hogy merre! Óh, szomorú sorsa a testben élőnek! Végre lerogyott egy új szakadék szélén, s letekintett.

Ez pedig éppen az a szakadék volt, amelynek az alján a bolond Zsuzsi roncsolt teste feküdt (és körülötte a Barackvirág lelke röpködött).

A tündér nézte, nézte a szétzúzott testet és csodálatos érzés hasított szívébe. Azelőtt, – mikor még tiszta lélek volt, – nem érintette őt a testi sebek és halál látása, s kegyetlenül tudott kacagni mindenen. Szánalmat nem ismernek a tündérek. De most, hogy földi húsba volt öltözve, s testi szemekkel látta a megaludt kék vért, tátongó sebeket, a zúzódások szörnyű kék foltjait, a vérfagyasztó ficamokkal megtört tagokat, szíve, testi szíve összeszorult, s irtózatos fájdalmat érzett a fájdalmon, melyet ő okozott. Ez az érzés annál nagyobb erővel szállta meg, mert teljesen új volt neki.

Nem is tudott ellenállni az érzésnek, a maga fájdalma összeolvadt avval, amit látott, – mert tündér-látással látta Barackvirág lelkét is lengeni a szegény test körül. És a királyfira is gondolt, s érezte ekkor, hogy mindenkit boldogtalanná tett, s ő is boldogtalan. És elhatározta, hogy föloldozza a csomót amit kötött, mindentől megszabadul már és megszabadít mindent, s még egy utolsó varázslatot fog csinálni. Az Istenhez fordult, – s kérte, hogy jól sikerüljön ez a varázslat. Azután bátran, – mert a tündérek nem félnek a haláltól – kiállt a sziklára, egész a szélére.

És a szép testet, melybe öltözve volt, ledobta a mélybe.

És most két test hevert a szakadék alján.

A bolond Zsuzsi durva feje mellett a barackbőrű, aranyhajú Barackvirág arca, mintha egy vánkoson pihennének… Kő volt az a vánkos… De a Barackvirág teste nem zúzott meg: mert a tündérnek volt még annyi tündéri ereje a test súlya ellen, hogy az esést mérsékelje.

Kis vártatva